Két év
Fandom: Kuroko no Basuke
Páros: Aokise
Úgy néz ki, el kellett hagynom az animés korszakomat, hogy kijöjjön belőlem egy animés fic :D Nem tudom, bárki érdekelt-e még KNB-ben, de nekem az Aokise örök szerelem. Nos, a történet a meccsük után foglal helyet, miután Kise annyira megalázva érezte magát, hogy sokkal mélyebbre zuhant, mint azt Aomine bármikor is gondolta volna - egy találkozás azonban sok mindent változtathat.
Páros: Aokise
Úgy néz ki, el kellett hagynom az animés korszakomat, hogy kijöjjön belőlem egy animés fic :D Nem tudom, bárki érdekelt-e még KNB-ben, de nekem az Aokise örök szerelem. Nos, a történet a meccsük után foglal helyet, miután Kise annyira megalázva érezte magát, hogy sokkal mélyebbre zuhant, mint azt Aomine bármikor is gondolta volna - egy találkozás azonban sok mindent változtathat.
- Hogy vagy mostanában, Kise-kun? - A hang gyengéd és óvatos, azonban Kise nem néz fel a gazdájára, a térdét piszkálja lassú mozdulatokkal.
- Jól. Uhm... nem rosszul, inkább. Normálisan, azt hiszem. Bár nem tudom, az milyen - sóhajt fel végül zavartan. Sosem volt egészen normális, hiszen mióta csak sportolni kezdett, a "tehetségének" köszönhetően mindig kilógott a sorból. Barátai nem nagyon akadtak, egészen amíg kosarazni nem kezdett, de mint kiderült, a barátságokat mások máshogy értelmezik.
- És nem gondolok Aominecchire, nem kell kérdezni - teszi hozzá hirtelen, de arany íriszein már nem suhan át a fájdalom. Aomine már nem fáj. A bokája már nem fáj, semmi sem fáj már, csak az az üresség, ami úgy érzi, sejtenként eszi meg belülről, ahogy minden pillanattal egyre nő. A terápia nem segít, a vele szemben ülő pszichiáter nem csinál mást, csak gyógyszereket ír fel neki, amiknek a bevételekor minden alkalommal meg kell állnia, hogy ne döntse le a torkán az egész dobozt és fejezze ezt be örökre. De ha legutóbb sem sikerült, hát most miért tudna jól csinálni bármit is? Még megölni sem képes magát tisztességesen.
- Szeretnél beszélni róla? - kérdi az orvos, mire Kise megrázza a fejét. Nem kell beszélnie is Aominéről, elég, hogy minden pillanatban ott vigyorog a gondolatai szélén, a földre löki a rémálmaiban, vagy csak szimplán végignézi, ahogy veszít, újra és újra és újra, mert ugyan, hogy is gondolhatta, hogy képes legyőzni őt?
- Végeztünk? - Kise minden alkalommal megpróbál kiszabadulni az orvos karmai közül, amilyen hamar csak lehet, a foglalkozásaikra is csak a menedzsere kérésére kezdett el járni, a kísérlet után. Persze, ezzel legalább volt valami, amivel be lehet fogni az újságírók száját, miután minden az öngyilkossági kísérletével volt tele, bár a gyógyszerekről nem írhattak, de Kise figyelemhajhászból segítségre szoruló ártatlanná szelídült némi pénz hatására, és a rajongók csak jobban imádták emiatt. Nem mintha lett volna egy fotózása, fellépése vagy meccse a kísérlet óta... de úgy tűnt, ez nem számít, a hírneve úgyis hozza a pénzt, hogy nem csinál semmit.
- Ugye tudod, hogy akkor is felszámolom az egész órát, ha hamarabb elmész? Azért csináljuk ezt, hogy segítsek neked, Kise-kun - világosítja fel az orvos, ahogy minden alkalommal. Kise már unja a szöveget, mégis végighallgatja és bólint, hogy teljesen tisztában van vele, majd feláll a kanapéról, de megszédülve kapaszkodik egy pillanatra a karfába. Mióta is nem evett? Talán tegnap dél...
- Viszlát jövőhéten - köszön el gyorsan és felkapva a táskáját, kisiet az irodából. Kapucnit húz a fejére és napszemüveget tesz fel, a fejét lehajtja, hogy még véletlenül se ismerjék fel, bár nehéz is lenne - az arca beesett, a haja kissé lenőtt, rendezetlen, a szemei alatt karikák. Sehol nincs már a ragyogó modell, aki mindig mosolyog, ő meghalt a kosárlabda padlóján, a Touhou elleni meccsen.
Az eső lassú, kövér cseppekben kezdi áztatni a várost, ahogy ő végigsétál az utcákon, így szorosabbra húzza a dzsekit maga körül. Éppen azon gondolkozik, hívjon-e taxit, mikor beleütközik valakibe, és el is esne, ha az illető nem kapná el azonnal, és tartaná meg.
- Nézz az orrod elé! - morran rá a fiú idegesen, és Kise megfagy a karjaiban. Ez a hang...
- Elnézést - motyogja, megpróbálva elváltoztatni a hangját, de a másik úgy tűnik, felismeri, mert egy pillanatra ő is megdermed.
- Kise? - kérdi, majd az álla alá nyúlva, felemeli a fejét, hogy megnézze magának az arcát. - Mi a franc? - nyög fel Aomine a döbbenettől. Kise hátrébb lép, ki a vonzásköréből, de Aomine olyan, akár a Nap, ha már mellette van, nem lehet elmenekülni.
- Hagyj! - kéri elcsukló hangon, amikor a fiú kinyúl érte, hogy a karjánál megragadva visszatartsa. Két év telt és és még mindig... még mindig megremeg az érintésére.
- Mi történt veled? - A szorítása nem enyhül rajta, és Kise már nincs eléggé formában ahhoz, hogy kitépje magát onnan, így szégyennel telve hagyja, hogy a feltörő könnyek végigszántsák az arcát, az esőcseppekkel keveredve.
- Keress rá a neten, faszfej! - kiált rá végül kétségbeesve, és kihasználva Aomine meglepődését, kifordul, hogy elfusson előle. Két lépés után azonban megszédül, a levegő a tüdejében ragad és Kise zokogva a földre zuhan, csattanva a töredékekbe gyűlt tócsában. Aomine sokkoltan nézi, ahogy a fiú megfordul, de meg sem próbál felkelni, csak hagyja, hogy átáztassa a ruháját a zuhogó eső és a pocsolya koszos vize, amíg Aomine fel nem veszi a karjaiba, hogy hazavigye.
A lakásban meleg van, de Kise nem érzi, a fogai vacognak az átázott ruháktól, a teste pedig úgy reszket a hidegtől, hogy alig áll meg a lábán, mikor Aomine végre leteszi a fürdőben. A magasabb éppen megfogná a dzsekije cipzárját, hogy elkezdje levenni róla a csöpögő ruhadarabokat, de Kise megfogja a kezét és elhúzza magától.
- Menj ki - utasítja halkan, de határozottan. Nem tudná elviselni a barátja szánalommal teli pillantását, ha meglátja a testét a ruhák alatt. - Menj már! - emeli fel a hangját, mert fázik és nem akar a fiú közelében lenni, mire Aomine bólint, majd kihátrál a fürdőből, becsukva maga után az ajtót. Kise táskája az előszobában van, szintén átázva, úgyhogy miután az ajtó elé rakott egy adag ruhát, ami talán nem túl nagy a régi barátjára, úgy dönt, Kise biztosan nem bánná, ha kirakná száradni a dolgait, így beletúr a táskába, hogy kipakoljon belőle. Összeszorítja a száját, mikor az első gyógyszeres doboz a kezébe kerül, a harmadik után pedig csak reméli, hogy nem talál többet, ahogy egyre kapkodóbb mozdulatokkal pakolja ki Kise pénztárcáját, iratait, sálát. Semmi szépészeti eszköz, mint régen, nincs egy tükör vagy egy szemceruza, a telefonja pedig, amire mindig úgy vigyázott, most tok nélkül árválkodik, karcosan és elhagyatva.
Mikor Kise kicsoszog a fürdőből, még mindig nedves hajvégekkel, de végre száraz és meleg ruhákba bújva, a dolgai már kiaggatva száradnak mindenütt, ahol Aomine csak helyet talált, de a pillantása mégis egyből a gyógyszeres dobozokra esik. Rémület villan át a szemein.
- Miért kellett beletúrnod a cuccaim közé? - támad neki sértetten, remegő hanggal. Nem akarta, hogy megtudja, pont ő, az utolsó ember, akinek így kéne látnia, aki miatt van az egész...
- Kise, én... - Aomine nem tudja, mit mondjon, ezért inkább becsukja a száját, ennél ostobábbnak úgysem tűnhet. A barátja tisztán láthatóan darabokra van zúzva, és még ő sem olyan ostoba rohadék, hogy ezt elüsse egy kellemetlenkedő megjegyzéssel vagy egy viccel. - Mi történt veled?
- Mi történt? - Kise hangja talán a lámpát is szétrobbanthatná, ha egy kicsit magasabb lenne, ahogy felsikít. - Te történtél, te utolsó szemétláda! Te, meg az egoista képed és a hibátlan játékod és a nemtörődömséged és... és... - Ahogy nekiront és erőtlenül püfölni kezdi a mellkasát, Aomine döbbenten hagyja magát, míg a szőke hangja zokogásba nem fullad, és erőtlenül összecsuklik. Aomine elkapja, mert most képes rá, most elég közel van, hogy köré tudja fonni a karjait és a testéhez szorítani a zokogó Kisét, nem úgy, mint annak idején. Az a meccs két évvel ezelőtt hiba volt, tudja jól, de soha nem hitte volna, hogy ekkora. Ő mindig is inspirálni akarta Kisét, erőt adni neki, nem pedig darabokra zúzni. A kanapéhoz támogatja a fiút, majd ezek után nem beszélnek többet, Kise a vállába fúrja a fejét, és ő addig simogatja a szőke tincseket, amíg a fiú álomba nem sírja magát.
- Mit tettem veled... - motyogja halkan, ahogy letörli az arcáról az utolsó könnyeket.
Mikor Kise másnap reggel felébred, a feje még mindig Aomine vállán pihen, de időközben köréjük tekeredett egy kellemesen meleg pokróc, ami még javíthatna is a hangulatán, ha két évvel korábban lenne, de most nem segít. Szótlanul, mozdulatlanul bámulja a pokróc szövetszálait, nem igazán számolja őket, csak nincs ereje feljebb nézni, becsukni a szemeit pedig már nem akarja. Tudja, hogy Aomine ébred van, mert érzi, hogy figyeli, és régen talán felnézett és elpirult volna, de most minek? Az régen volt.
- Csinálok reggelit - töri meg a csendet végül az idősebb, és kimászik Kise alól, aki így egyedül marad a kanapén, a pokróc alatt. A fiú nem szól neki, hogy nem éhes, inkább csak lassan utána néz, a pillantása pedig az ajtón ragad, amin keresztül eltűnt. Mi a fenét keres ő még itt?
- Nem vagyok éhes - motyogja erőtlenül, mikor Aomine lerakja elé a pirítóst és rántottát.
- Nem érdekel. - Aomine egész éjjel és reggeli készítés közben is azon gondolkozott, hogy illene viselkednie valakivel, aki ennyire össze van törve, de rá kellett jönnie, hogy ha bárhogy máshogy viselkedik, mint önmaga, az amúgy sem működne. Kisének nem kell a sajnálata, úgyhogy nem fogja sajnálni.
- Mi?
- Jól hallottad. Úgy nézel ki, mint azok az amerikai modellek, akik botsáskának képzelik magukat, úgyhogy egyél, mert én ezt nem fogom kidobni - mutat a tányérra határozottan. Kisében felmerül, hogy lelöki az egészet az asztalról, de a következő pillanatban sikerül visszafognia magát, mert tudja, azzal csak Aomine malmára hajtaná a vizet. Fogalma sincs, mi ez a játék megint, de ha így, hát így... ő enni fog, ez a barom nem fog felülkerekedni rajta megint. A kezébe fogja az egyik pirítóst és lassan, óvatosan ropogtatni kezdi, egyre arra számítva, hogy a gyomra pillanatokon belül kidobja magából, de meglepő módon ez nem történik meg az első szelet után, ami egy kicsit megnyugtatja.
- Nem kérek többet. Tényleg. - Eltolja magától a tányért, mert ennyitől is úgy érzi, hogy tele van, Aomine pedig kivételesen nem erőlteti a dolgot, csak megvonja a vállát.
- Jól van, majd megeszed ebédre - hagyja rá, és a telefonjába temetkezik pár percre. - Ma nincs semmi dolgom, szóval akár el is mesélhetnéd, mi a fene van veled - ajánlja fel, tisztes távolban visszaülve mellé a kanapéra, mire Kise szorosabbra húzza a pokrócot maga körül és félrenéz.
- Megmondtam, keress rá a neten, ott mindent leírnak. Elég csak a szalagcímeket elolvasni - forgatja meg a szemét. - "A Kaijou legendája, Kise Ryouta a sebeit nyalogatja" "Kise képtelen elviselni a vereséget, öngyilkos lett" "Egy csillag zuhanása - Kise Ryouta mélyre süllyedt a vereség után, képekkel!" - Kise elhallgat, várja a választ, azonban Aomine döbbenete túl nagy, hogy bármit is szóljon. Mindez csak a meccs miatt? Mert akkor nem ment oda hozzá, hogy felsegítse, hogy legalább egy rohadt szót szóljon hozzá? Rettegett, hogy veszíteni fog, ez volt az igazság, ezért nem ment oda utána Kiséhez, de nem volt lehetősége beszélni vele, mert alig egy napra rá, elhagyta Japánt és utána nem tudta elérni a fiút. Hogy mehetett így félre minden?
- Sajnálom - leheli végül, mire a szőke élesen felnevet.
- Dehogy sajnálod, te fasz. Aomine Daiki vagy, soha nem sajnálsz semmit - köpi oda neki dühösen, de rögtön rémülten hőköl vissza, mikor Aomine megragadja a karjait és az arcába hajol. A fiú szemei dühvel égnek, mégsem tesz semmit, pedig annyira meg tudná ütni ezt az ostobát! Kise arcán rémült könnyek futnak végig, mikor a barátja végre elengedi és a felhúzott térdei mögé rejti az arcát. Aomine nem mer közelíti, pláne nem hozzáérni ezek után, megint nem tudja, mégis mit kezdhetne vele. Kise mindig is törékeny volt, de tudta jól, hogy mivel jár, ha ők ketten barátok, tudott Aomine stílusáról, a gyengeségeiről, a lobbanékonyságáról, és mindig elviselte, most azonban olyan, mintha két idegen lennének, egy másik világból.
- Haza kéne mennem - jegyzi meg Kise valahogy délután, miután lassan elmajszolta a második pirítóst is és még a hideg tojásrántottából is sikerült legyűrnie két villányival. A kanapéról még mindig nem mozdult, és reggel óta nem is nagyon beszéltek, így Aomine csak bólint az ötletre.
- Hazavigyelek? - Olyan természetes a kérdés, mintha még mindig iskolában lennének, oly sok mindennel ezelőtt, és Aomine nem tudja visszafogni a kellemesen nosztalgikus érzést, ami erre a mondatra kibomlik a mellkasában. Kise rövid gondolkodás utána bólint.
A szőke lakása elhanyagolt, csak annyira van rend, hogy lehessen járni, de az a pedánsság a lelkes káosszal vegyülve, ami mindig is jellemezte, már rég kiveszett belőle, ezt Aomine első pillantásra látja, mikor belépnek az ajtón. A konyhából gyanús, kellemetlen szagok szűrődnek ki, de a fiú felé sem néz, helyette eltűnik a hálószobában, hogy átöltözzön, így a barátja úgy határoz, ha Kise nem, hát ő majd tesz a lakásért valamit. Amíg a fiú a hálóban van - hosszabban, mint régen bármikor, és Aomine mégis tudja, hogy nem szépészkedik -, addig ő elmosogat, kidobja a romlott kaját, amivel tele van a hűtő, és még az ablakot is van ideje kinyitni, hogy kiszellőztesse a szagot, mire meghallja az ajtó nyitódását és Kise halk, bizonytalan lépteit.
- Szóval már nem csak a táskámban turkálsz, de a lakásomban is? - Aomine meglepetten néz hátra az ablakból, és esküdne rá, hogy Kise hangjában hallott valamit, egy halvány játékosságot, és mintha egy mosoly árnyéka játszott volna a szája sarkában egy pillanatig.
- A lakásod undorító, csak megcsinálom, amit te nem - von vállat, és bár a mellkasa összeszorul a gondolatra, hogy talán ezzel túlvágott egy határon, ahogy látja Kisét megremegni a szavaira, a fiú a pulóverébe markol és visszafogja a szemét égető könnyeket.
- Takarítsd is fel a mocskodat - vág vissza végül, mire az idősebbnek torkán akad a lélegzet. Kise régen soha, egyetlen egyszer sem hozta fel neki a sérelmeit, a sebeket, amiket a viselkedése vagy a szavai ejtettek rajta, mert tudta, hogy a barátságuk úgyis begyógyította őket. Kise kifordul a konyhából, és Aomine hallja csapódni utána az egyik ajtót, de nem megy utána, helyette megrázza a fejét és visszafordul a konyha takarítása felé.
Mire a nap végén fáradtan lezuhan a kanapéra, még szinte hozzá sem nyúlt az előszobához, a hálószoba ajtaja pedig egész nap zárva volt, így oda meg sem próbált bemenni, de mégis elégedett, mert legalább a konyha és nappali már tiszta. Még egy pumpát is talált, amivel felfújhatta Kise labdáját, így most azt dobálgatja lustán, néha "véletlenül" a hálószoba ajtaja felé lendítve, hogy onnan pattanjon vissza.
- Hagyj békén! - kiált ki Kise az ötödik koppanás után, és dühösen felmordul, mikor a labda újabbat dübben az ajtón.
- Csak ha kijössz vacsorázni! - kiabál vissza Aomine. Kopp.
- Nem vagyok éhes! - ellenkezik a szőke. Bamm. - Hagyd már abba!
- Én bírom egész éjjel, nem mentem ki a gyakorlatból, mint te. - Dobb. A következő dobásnál az ajtó kinyílik, és Aomine várakozásaival ellentétben Kise enged a régi rutinnak, és könnyen elkapja a labdát, de ahelyett, hogy visszapasszolná, a szekrénybe dobja. Gond nélkül talál.
- Nem semmi, szóval még mindig formában vagy - füttyent Aomine elismerően, mert őszintén arra számított, hogy gyomron találja a fiút.
- Fogd be, két éve nem kosaraztam. Na csinálod azt a vacsorát vagy menjek vissza? - int a háló felé, még mindig az ajtóban ácsorogva. Aomine csak most veszi észre, hogy a régi, divatos ruhák kissé lógnak rajta, a direkt bőre szabott pulóver úgy néz ki, mintha egy zsákot húzott magára, a nadrág lötyög a csípőjén, még a csuklója is vékonyabb lett. Végül nem szól egy szót sem, felvakarja magát a kanapéról és a konyhába megy, hogy kihozza onnan az ebéd maradékát, ami bőven elég vacsorára is, főleg az alapján, amennyit Kise eszik.
Mikor Kise másnap délelőtt előkerül a hálóból, Aomine már nincs ott. A fiú egyszerre könnyebbül meg és szorítja össze a torkát a hiányérzet, hogy ennyi volt, megint elrontotta, megint veszített. Remegő kézzel támaszkodik az ablakpárkánynak és a falnak dönti a fejét, hogy lehunyva a szemét, megpróbáljon megnyugodni. A gyomra azzal fenyegeti, hogy bármelyik pillanatban visszaadhatja, bármi is maradt benne az éjszaka után, így összeszorítja a szemét és megpróbál megnyugtató levegőket venni, amíg meg nem hallja odakintről a labda pattogását. Lassan elhúzza a függönyt és a lábai elgyengülnek az örömtől, ahogy meglátja odalent Aominét kosarazni. Idegesen kidörgöli a könnyeket a szeméből, mert nem lát tőlük, és a párkányra támaszkodva nézi, ahogy a labda újra és újra a kosárba repül, és csak akkor jön rá, hogy mosolyog, mikor a fiú felpillant és visszamosolyog rá.
Kise nem emlékszik, mikor teltek ilyen gyorsan a napok utoljára. Elrohannak mellette a nappalok és az éjszakák, bár Aominével nem igazán beszélnek, de a tudat, hogy ott van vele, hogy egy légtérben létezik, mint ő, valahogy könnyebbé teszi a súlyt, ami a földhöz szegezi őt két éve. Csak akkor jön rá, mennyi idő telt el, mikor reggel a telefonja már ötödjére csörög, és mikor végre eljut odáig, hogy felvegye, a menedzsere megkönnyebbült sóhaját hallja a túloldalról.
- Ryouta, jól vagy? Az orvosod most hívott, hogy nem mentél el a heti foglalkozásra, minden rendben? - kérdi aggódva, mire Kise álmosan az órára pillant.
- Jaj, annyira sajnálom! - kiált fel meglepve, amikor rájön, hogy tizenegy óra. Tíz harmincra van időpontja minden pénteken, hogy felejthette el? - Én csak... ne aggódj értem, jobban vagyok, mint bármikor. Hívd fel kérlek, ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok! - hadarja a mikrofonba, majd leteszi a telefont és idegesen magára kapkodja az első kezébe akadó ruhákat. A keze remeg, mégis mit mondhatna az orvosának? Nem akar neki mesélni erről az egy hétről, de úgyis kérdezősködni fog, hogy miért nem jött, de nem akarja elmesélni Aominét, nem, nem...
- Kise! Hé, minden oké? - Felsikkant, mikor nagy, meleg kezek érintik az övéit, és bár megrezzen, nem húzódik el. - Mi a baj?
- Én... nekem el kell mennem az orvosomhoz, el kell... kell... - Megpróbálja összeszedni a szavakat, de azok egyre elfutnak előle, és érzi, hogy a torka összeszorul a lassan a gyomrába kúszó pániktól. Érzi, hogy reszketni kezd a teste, mire Aomine az arcára simítja a kezét és felemeli a fejét.
- Hé, nézz rám! Kell a gyógyszered? - kérdi óvatosan, de magabiztosan, mire Kise bólint.
- A... a kettes. Szám... meg vannak számozva - hadarja elhalóan, de mikor a fiú el akar fordulni tőle, megragadja a kezét. - Ne hagyj itt!
- Jól van - sóhajt Aomine és a szabad kezével kinyúl a szekrény felé, hogy előtúrja onnan a kis dobozt, és odaad két tablettát a fiúnak, aki remegő kézzel, szárazon nyeli le.
- Néha arra gondolok, mennyire egyszerű lenne csak bevenni az összeset, ráinni azt az üveg konyakot a szekrényből és feladni mindent - szólal meg Kise, mikor este a kanapé két végén ülve pihennek vacsora után. Kise eszik, háromszor egy nap, még ha nem is sokat, hiszen a gyomrának újra hozzá kell szoknia a rendszeres étkezéshez, de már nem hányja ki és nem szedi minden este az altatót. A csukott hálószobaajtó nyitva felejtődik, Aomine pedig azzal tölti az esték nagy részét, hogy a szőke fiú alvó arcát nézi, a kanapén fekve.
- Miért nem tetted még meg? - kérdi a barátja, őszinte kíváncsisággal a hangjában. Kise megvonja a vállát.
- Minek, úgysem sikerült volna. A legutóbbi próbálkozásom elvette tőlem az álmomat, de nem ölt meg, nem vagyok rá kíváncsi, ez mit venne el tőlem. Ha nem halok meg, ennél csak rosszabb lehet.
- Hogy érted, hogy elvette az álmod? - ütközik meg Aomine, meglepetten pillantva rá, ahogy Kise visszapasszolja neki a labdát és ő elkapja. A fiú szája szomorú mosolyra rándul.
- Biztos megtaláltad a táskámban a pipát, mikor először összefutottunk. Felakasztottam magam, szóval... tudod, azt mondják, a légcsövem károsodott és ha a testemet túl erős behatásnak teszem ki, akkor elzáródhat. Röviden, nem kosarazhatok többé, nem mintha akartam volna, miután... - elcsuklik a hangja, mert nem képes kimondani, de nem is kell, Aomine tudja, mire gondol. Düh szorítja marokra a gyomrát, ahogy arra gondol, ez mind az ő hibája, ha ő nem lett volna olyan ostoba, hogy hátat fordít Kisének, ez meg sem történt volna.
- Próbáltad egyáltalán? - A hangja remeg, és ezt utálja, de a gondolatot, hogy nem játszhat többé Kisével, jobban gyűlöli.
- Kösz, nincs kedvem többet az életemmel játszani - motyogja a fiú, mire Aomine keze ökölbe szorul.
- Szóval nem. Te gyáva nyúl - morogja, és mielőtt a szőke egy szót is szólhatna, feláll a kanapéról és felkapva a labdát, elhagyja a lakást.
Kise fél éjszakán keresztül hallgatja az agresszív pattogtatást, ahogy a labda újabbat és újabbat dübben a padlón, de nem mer kinézni, mert nem akar szembenézni a démonnal, amivé Aomine válni szokott, mikor dühös. Csak hallgatja lehunyt szemmel, észre sem véve az idő múlását, de mikor kinyitja a szemét, és az órára néz, döbbenten tátja el a száját.
- A fenébe is, hajnali kettő van, hagyd már abba! - kiált rá az éppen a kosárgyűrűről lógó Aominére levegő-vesztetten. A térdeire támaszkodik, mert túl kevés az energiája és elszokott a futástól, úgy kapkod levegőért, de a pattogtatás abbamarad és hallja, hogy léptek közelítenek felé.
- Csak ha játszol velem - jelenti ki a fiú hajthatatlanul. Kis felnéz rá, a száját dühösen összepréseli és közelebb lép.
- Ez nem ilyen egyszerű, csodálom, hogy a szomszédaim eddig még nem öltek meg miattad! Gyere be, az ég szerelmére - morogja, azonban mikor megragadná a karját, a fiú hátrébb lép, könnyen kifordulva a az érintésből.
- Kijöttél a gyakorlatból, Kise! - provokálja egy kihívó vigyorral, és újra pattogtatni kezdi a labdát.
- Esküszöm megöllek - motyogja az orra alatt, ahogy felé indul, próbálva elszedni tőle a labdát. Tisztán látszik, hogy régen játszott, a mozdulatai elképesztően lassúak, főleg olyan gyakorlott kosarashoz képest, mint Aomine, de egy idő után kezd ráérezni és kétszer majdnem meg is szerzi tőle a labdát. Fél óra sokkal inkább kergetőzés, mint kosarazás után Kise látása elhomályosul és megbotlik a saját lábában, azonban mikor elesik és levegőért kapkodva feltámasztja magát, a barátja ott van, hogy segítő kezet nyújtson neki. Ő elfogadja, de akkor sem engedi el, mikor Aomine felsegíti, helyette könnyezve hozzábújik, próbálva normalizálni a légzését, de sírva ez még nehezebb.
- Köszönöm... - motyogja szakadozottan, és Aomine nem érti, mire gondol, amíg rá nem jön, hogy Kise erre a mozdulatra vár két éve.
- Jól. Uhm... nem rosszul, inkább. Normálisan, azt hiszem. Bár nem tudom, az milyen - sóhajt fel végül zavartan. Sosem volt egészen normális, hiszen mióta csak sportolni kezdett, a "tehetségének" köszönhetően mindig kilógott a sorból. Barátai nem nagyon akadtak, egészen amíg kosarazni nem kezdett, de mint kiderült, a barátságokat mások máshogy értelmezik.
- És nem gondolok Aominecchire, nem kell kérdezni - teszi hozzá hirtelen, de arany íriszein már nem suhan át a fájdalom. Aomine már nem fáj. A bokája már nem fáj, semmi sem fáj már, csak az az üresség, ami úgy érzi, sejtenként eszi meg belülről, ahogy minden pillanattal egyre nő. A terápia nem segít, a vele szemben ülő pszichiáter nem csinál mást, csak gyógyszereket ír fel neki, amiknek a bevételekor minden alkalommal meg kell állnia, hogy ne döntse le a torkán az egész dobozt és fejezze ezt be örökre. De ha legutóbb sem sikerült, hát most miért tudna jól csinálni bármit is? Még megölni sem képes magát tisztességesen.
- Szeretnél beszélni róla? - kérdi az orvos, mire Kise megrázza a fejét. Nem kell beszélnie is Aominéről, elég, hogy minden pillanatban ott vigyorog a gondolatai szélén, a földre löki a rémálmaiban, vagy csak szimplán végignézi, ahogy veszít, újra és újra és újra, mert ugyan, hogy is gondolhatta, hogy képes legyőzni őt?
- Végeztünk? - Kise minden alkalommal megpróbál kiszabadulni az orvos karmai közül, amilyen hamar csak lehet, a foglalkozásaikra is csak a menedzsere kérésére kezdett el járni, a kísérlet után. Persze, ezzel legalább volt valami, amivel be lehet fogni az újságírók száját, miután minden az öngyilkossági kísérletével volt tele, bár a gyógyszerekről nem írhattak, de Kise figyelemhajhászból segítségre szoruló ártatlanná szelídült némi pénz hatására, és a rajongók csak jobban imádták emiatt. Nem mintha lett volna egy fotózása, fellépése vagy meccse a kísérlet óta... de úgy tűnt, ez nem számít, a hírneve úgyis hozza a pénzt, hogy nem csinál semmit.
- Ugye tudod, hogy akkor is felszámolom az egész órát, ha hamarabb elmész? Azért csináljuk ezt, hogy segítsek neked, Kise-kun - világosítja fel az orvos, ahogy minden alkalommal. Kise már unja a szöveget, mégis végighallgatja és bólint, hogy teljesen tisztában van vele, majd feláll a kanapéról, de megszédülve kapaszkodik egy pillanatra a karfába. Mióta is nem evett? Talán tegnap dél...
- Viszlát jövőhéten - köszön el gyorsan és felkapva a táskáját, kisiet az irodából. Kapucnit húz a fejére és napszemüveget tesz fel, a fejét lehajtja, hogy még véletlenül se ismerjék fel, bár nehéz is lenne - az arca beesett, a haja kissé lenőtt, rendezetlen, a szemei alatt karikák. Sehol nincs már a ragyogó modell, aki mindig mosolyog, ő meghalt a kosárlabda padlóján, a Touhou elleni meccsen.
Az eső lassú, kövér cseppekben kezdi áztatni a várost, ahogy ő végigsétál az utcákon, így szorosabbra húzza a dzsekit maga körül. Éppen azon gondolkozik, hívjon-e taxit, mikor beleütközik valakibe, és el is esne, ha az illető nem kapná el azonnal, és tartaná meg.
- Nézz az orrod elé! - morran rá a fiú idegesen, és Kise megfagy a karjaiban. Ez a hang...
- Elnézést - motyogja, megpróbálva elváltoztatni a hangját, de a másik úgy tűnik, felismeri, mert egy pillanatra ő is megdermed.
- Kise? - kérdi, majd az álla alá nyúlva, felemeli a fejét, hogy megnézze magának az arcát. - Mi a franc? - nyög fel Aomine a döbbenettől. Kise hátrébb lép, ki a vonzásköréből, de Aomine olyan, akár a Nap, ha már mellette van, nem lehet elmenekülni.
- Hagyj! - kéri elcsukló hangon, amikor a fiú kinyúl érte, hogy a karjánál megragadva visszatartsa. Két év telt és és még mindig... még mindig megremeg az érintésére.
- Mi történt veled? - A szorítása nem enyhül rajta, és Kise már nincs eléggé formában ahhoz, hogy kitépje magát onnan, így szégyennel telve hagyja, hogy a feltörő könnyek végigszántsák az arcát, az esőcseppekkel keveredve.
- Keress rá a neten, faszfej! - kiált rá végül kétségbeesve, és kihasználva Aomine meglepődését, kifordul, hogy elfusson előle. Két lépés után azonban megszédül, a levegő a tüdejében ragad és Kise zokogva a földre zuhan, csattanva a töredékekbe gyűlt tócsában. Aomine sokkoltan nézi, ahogy a fiú megfordul, de meg sem próbál felkelni, csak hagyja, hogy átáztassa a ruháját a zuhogó eső és a pocsolya koszos vize, amíg Aomine fel nem veszi a karjaiba, hogy hazavigye.
A lakásban meleg van, de Kise nem érzi, a fogai vacognak az átázott ruháktól, a teste pedig úgy reszket a hidegtől, hogy alig áll meg a lábán, mikor Aomine végre leteszi a fürdőben. A magasabb éppen megfogná a dzsekije cipzárját, hogy elkezdje levenni róla a csöpögő ruhadarabokat, de Kise megfogja a kezét és elhúzza magától.
- Menj ki - utasítja halkan, de határozottan. Nem tudná elviselni a barátja szánalommal teli pillantását, ha meglátja a testét a ruhák alatt. - Menj már! - emeli fel a hangját, mert fázik és nem akar a fiú közelében lenni, mire Aomine bólint, majd kihátrál a fürdőből, becsukva maga után az ajtót. Kise táskája az előszobában van, szintén átázva, úgyhogy miután az ajtó elé rakott egy adag ruhát, ami talán nem túl nagy a régi barátjára, úgy dönt, Kise biztosan nem bánná, ha kirakná száradni a dolgait, így beletúr a táskába, hogy kipakoljon belőle. Összeszorítja a száját, mikor az első gyógyszeres doboz a kezébe kerül, a harmadik után pedig csak reméli, hogy nem talál többet, ahogy egyre kapkodóbb mozdulatokkal pakolja ki Kise pénztárcáját, iratait, sálát. Semmi szépészeti eszköz, mint régen, nincs egy tükör vagy egy szemceruza, a telefonja pedig, amire mindig úgy vigyázott, most tok nélkül árválkodik, karcosan és elhagyatva.
Mikor Kise kicsoszog a fürdőből, még mindig nedves hajvégekkel, de végre száraz és meleg ruhákba bújva, a dolgai már kiaggatva száradnak mindenütt, ahol Aomine csak helyet talált, de a pillantása mégis egyből a gyógyszeres dobozokra esik. Rémület villan át a szemein.
- Miért kellett beletúrnod a cuccaim közé? - támad neki sértetten, remegő hanggal. Nem akarta, hogy megtudja, pont ő, az utolsó ember, akinek így kéne látnia, aki miatt van az egész...
- Kise, én... - Aomine nem tudja, mit mondjon, ezért inkább becsukja a száját, ennél ostobábbnak úgysem tűnhet. A barátja tisztán láthatóan darabokra van zúzva, és még ő sem olyan ostoba rohadék, hogy ezt elüsse egy kellemetlenkedő megjegyzéssel vagy egy viccel. - Mi történt veled?
- Mi történt? - Kise hangja talán a lámpát is szétrobbanthatná, ha egy kicsit magasabb lenne, ahogy felsikít. - Te történtél, te utolsó szemétláda! Te, meg az egoista képed és a hibátlan játékod és a nemtörődömséged és... és... - Ahogy nekiront és erőtlenül püfölni kezdi a mellkasát, Aomine döbbenten hagyja magát, míg a szőke hangja zokogásba nem fullad, és erőtlenül összecsuklik. Aomine elkapja, mert most képes rá, most elég közel van, hogy köré tudja fonni a karjait és a testéhez szorítani a zokogó Kisét, nem úgy, mint annak idején. Az a meccs két évvel ezelőtt hiba volt, tudja jól, de soha nem hitte volna, hogy ekkora. Ő mindig is inspirálni akarta Kisét, erőt adni neki, nem pedig darabokra zúzni. A kanapéhoz támogatja a fiút, majd ezek után nem beszélnek többet, Kise a vállába fúrja a fejét, és ő addig simogatja a szőke tincseket, amíg a fiú álomba nem sírja magát.
- Mit tettem veled... - motyogja halkan, ahogy letörli az arcáról az utolsó könnyeket.
Mikor Kise másnap reggel felébred, a feje még mindig Aomine vállán pihen, de időközben köréjük tekeredett egy kellemesen meleg pokróc, ami még javíthatna is a hangulatán, ha két évvel korábban lenne, de most nem segít. Szótlanul, mozdulatlanul bámulja a pokróc szövetszálait, nem igazán számolja őket, csak nincs ereje feljebb nézni, becsukni a szemeit pedig már nem akarja. Tudja, hogy Aomine ébred van, mert érzi, hogy figyeli, és régen talán felnézett és elpirult volna, de most minek? Az régen volt.
- Csinálok reggelit - töri meg a csendet végül az idősebb, és kimászik Kise alól, aki így egyedül marad a kanapén, a pokróc alatt. A fiú nem szól neki, hogy nem éhes, inkább csak lassan utána néz, a pillantása pedig az ajtón ragad, amin keresztül eltűnt. Mi a fenét keres ő még itt?
- Nem vagyok éhes - motyogja erőtlenül, mikor Aomine lerakja elé a pirítóst és rántottát.
- Nem érdekel. - Aomine egész éjjel és reggeli készítés közben is azon gondolkozott, hogy illene viselkednie valakivel, aki ennyire össze van törve, de rá kellett jönnie, hogy ha bárhogy máshogy viselkedik, mint önmaga, az amúgy sem működne. Kisének nem kell a sajnálata, úgyhogy nem fogja sajnálni.
- Mi?
- Jól hallottad. Úgy nézel ki, mint azok az amerikai modellek, akik botsáskának képzelik magukat, úgyhogy egyél, mert én ezt nem fogom kidobni - mutat a tányérra határozottan. Kisében felmerül, hogy lelöki az egészet az asztalról, de a következő pillanatban sikerül visszafognia magát, mert tudja, azzal csak Aomine malmára hajtaná a vizet. Fogalma sincs, mi ez a játék megint, de ha így, hát így... ő enni fog, ez a barom nem fog felülkerekedni rajta megint. A kezébe fogja az egyik pirítóst és lassan, óvatosan ropogtatni kezdi, egyre arra számítva, hogy a gyomra pillanatokon belül kidobja magából, de meglepő módon ez nem történik meg az első szelet után, ami egy kicsit megnyugtatja.
- Nem kérek többet. Tényleg. - Eltolja magától a tányért, mert ennyitől is úgy érzi, hogy tele van, Aomine pedig kivételesen nem erőlteti a dolgot, csak megvonja a vállát.
- Jól van, majd megeszed ebédre - hagyja rá, és a telefonjába temetkezik pár percre. - Ma nincs semmi dolgom, szóval akár el is mesélhetnéd, mi a fene van veled - ajánlja fel, tisztes távolban visszaülve mellé a kanapéra, mire Kise szorosabbra húzza a pokrócot maga körül és félrenéz.
- Megmondtam, keress rá a neten, ott mindent leírnak. Elég csak a szalagcímeket elolvasni - forgatja meg a szemét. - "A Kaijou legendája, Kise Ryouta a sebeit nyalogatja" "Kise képtelen elviselni a vereséget, öngyilkos lett" "Egy csillag zuhanása - Kise Ryouta mélyre süllyedt a vereség után, képekkel!" - Kise elhallgat, várja a választ, azonban Aomine döbbenete túl nagy, hogy bármit is szóljon. Mindez csak a meccs miatt? Mert akkor nem ment oda hozzá, hogy felsegítse, hogy legalább egy rohadt szót szóljon hozzá? Rettegett, hogy veszíteni fog, ez volt az igazság, ezért nem ment oda utána Kiséhez, de nem volt lehetősége beszélni vele, mert alig egy napra rá, elhagyta Japánt és utána nem tudta elérni a fiút. Hogy mehetett így félre minden?
- Sajnálom - leheli végül, mire a szőke élesen felnevet.
- Dehogy sajnálod, te fasz. Aomine Daiki vagy, soha nem sajnálsz semmit - köpi oda neki dühösen, de rögtön rémülten hőköl vissza, mikor Aomine megragadja a karjait és az arcába hajol. A fiú szemei dühvel égnek, mégsem tesz semmit, pedig annyira meg tudná ütni ezt az ostobát! Kise arcán rémült könnyek futnak végig, mikor a barátja végre elengedi és a felhúzott térdei mögé rejti az arcát. Aomine nem mer közelíti, pláne nem hozzáérni ezek után, megint nem tudja, mégis mit kezdhetne vele. Kise mindig is törékeny volt, de tudta jól, hogy mivel jár, ha ők ketten barátok, tudott Aomine stílusáról, a gyengeségeiről, a lobbanékonyságáról, és mindig elviselte, most azonban olyan, mintha két idegen lennének, egy másik világból.
- Haza kéne mennem - jegyzi meg Kise valahogy délután, miután lassan elmajszolta a második pirítóst is és még a hideg tojásrántottából is sikerült legyűrnie két villányival. A kanapéról még mindig nem mozdult, és reggel óta nem is nagyon beszéltek, így Aomine csak bólint az ötletre.
- Hazavigyelek? - Olyan természetes a kérdés, mintha még mindig iskolában lennének, oly sok mindennel ezelőtt, és Aomine nem tudja visszafogni a kellemesen nosztalgikus érzést, ami erre a mondatra kibomlik a mellkasában. Kise rövid gondolkodás utána bólint.
A szőke lakása elhanyagolt, csak annyira van rend, hogy lehessen járni, de az a pedánsság a lelkes káosszal vegyülve, ami mindig is jellemezte, már rég kiveszett belőle, ezt Aomine első pillantásra látja, mikor belépnek az ajtón. A konyhából gyanús, kellemetlen szagok szűrődnek ki, de a fiú felé sem néz, helyette eltűnik a hálószobában, hogy átöltözzön, így a barátja úgy határoz, ha Kise nem, hát ő majd tesz a lakásért valamit. Amíg a fiú a hálóban van - hosszabban, mint régen bármikor, és Aomine mégis tudja, hogy nem szépészkedik -, addig ő elmosogat, kidobja a romlott kaját, amivel tele van a hűtő, és még az ablakot is van ideje kinyitni, hogy kiszellőztesse a szagot, mire meghallja az ajtó nyitódását és Kise halk, bizonytalan lépteit.
- Szóval már nem csak a táskámban turkálsz, de a lakásomban is? - Aomine meglepetten néz hátra az ablakból, és esküdne rá, hogy Kise hangjában hallott valamit, egy halvány játékosságot, és mintha egy mosoly árnyéka játszott volna a szája sarkában egy pillanatig.
- A lakásod undorító, csak megcsinálom, amit te nem - von vállat, és bár a mellkasa összeszorul a gondolatra, hogy talán ezzel túlvágott egy határon, ahogy látja Kisét megremegni a szavaira, a fiú a pulóverébe markol és visszafogja a szemét égető könnyeket.
- Takarítsd is fel a mocskodat - vág vissza végül, mire az idősebbnek torkán akad a lélegzet. Kise régen soha, egyetlen egyszer sem hozta fel neki a sérelmeit, a sebeket, amiket a viselkedése vagy a szavai ejtettek rajta, mert tudta, hogy a barátságuk úgyis begyógyította őket. Kise kifordul a konyhából, és Aomine hallja csapódni utána az egyik ajtót, de nem megy utána, helyette megrázza a fejét és visszafordul a konyha takarítása felé.
Mire a nap végén fáradtan lezuhan a kanapéra, még szinte hozzá sem nyúlt az előszobához, a hálószoba ajtaja pedig egész nap zárva volt, így oda meg sem próbált bemenni, de mégis elégedett, mert legalább a konyha és nappali már tiszta. Még egy pumpát is talált, amivel felfújhatta Kise labdáját, így most azt dobálgatja lustán, néha "véletlenül" a hálószoba ajtaja felé lendítve, hogy onnan pattanjon vissza.
- Hagyj békén! - kiált ki Kise az ötödik koppanás után, és dühösen felmordul, mikor a labda újabbat dübben az ajtón.
- Csak ha kijössz vacsorázni! - kiabál vissza Aomine. Kopp.
- Nem vagyok éhes! - ellenkezik a szőke. Bamm. - Hagyd már abba!
- Én bírom egész éjjel, nem mentem ki a gyakorlatból, mint te. - Dobb. A következő dobásnál az ajtó kinyílik, és Aomine várakozásaival ellentétben Kise enged a régi rutinnak, és könnyen elkapja a labdát, de ahelyett, hogy visszapasszolná, a szekrénybe dobja. Gond nélkül talál.
- Nem semmi, szóval még mindig formában vagy - füttyent Aomine elismerően, mert őszintén arra számított, hogy gyomron találja a fiút.
- Fogd be, két éve nem kosaraztam. Na csinálod azt a vacsorát vagy menjek vissza? - int a háló felé, még mindig az ajtóban ácsorogva. Aomine csak most veszi észre, hogy a régi, divatos ruhák kissé lógnak rajta, a direkt bőre szabott pulóver úgy néz ki, mintha egy zsákot húzott magára, a nadrág lötyög a csípőjén, még a csuklója is vékonyabb lett. Végül nem szól egy szót sem, felvakarja magát a kanapéról és a konyhába megy, hogy kihozza onnan az ebéd maradékát, ami bőven elég vacsorára is, főleg az alapján, amennyit Kise eszik.
Mikor Kise másnap délelőtt előkerül a hálóból, Aomine már nincs ott. A fiú egyszerre könnyebbül meg és szorítja össze a torkát a hiányérzet, hogy ennyi volt, megint elrontotta, megint veszített. Remegő kézzel támaszkodik az ablakpárkánynak és a falnak dönti a fejét, hogy lehunyva a szemét, megpróbáljon megnyugodni. A gyomra azzal fenyegeti, hogy bármelyik pillanatban visszaadhatja, bármi is maradt benne az éjszaka után, így összeszorítja a szemét és megpróbál megnyugtató levegőket venni, amíg meg nem hallja odakintről a labda pattogását. Lassan elhúzza a függönyt és a lábai elgyengülnek az örömtől, ahogy meglátja odalent Aominét kosarazni. Idegesen kidörgöli a könnyeket a szeméből, mert nem lát tőlük, és a párkányra támaszkodva nézi, ahogy a labda újra és újra a kosárba repül, és csak akkor jön rá, hogy mosolyog, mikor a fiú felpillant és visszamosolyog rá.
Kise nem emlékszik, mikor teltek ilyen gyorsan a napok utoljára. Elrohannak mellette a nappalok és az éjszakák, bár Aominével nem igazán beszélnek, de a tudat, hogy ott van vele, hogy egy légtérben létezik, mint ő, valahogy könnyebbé teszi a súlyt, ami a földhöz szegezi őt két éve. Csak akkor jön rá, mennyi idő telt el, mikor reggel a telefonja már ötödjére csörög, és mikor végre eljut odáig, hogy felvegye, a menedzsere megkönnyebbült sóhaját hallja a túloldalról.
- Ryouta, jól vagy? Az orvosod most hívott, hogy nem mentél el a heti foglalkozásra, minden rendben? - kérdi aggódva, mire Kise álmosan az órára pillant.
- Jaj, annyira sajnálom! - kiált fel meglepve, amikor rájön, hogy tizenegy óra. Tíz harmincra van időpontja minden pénteken, hogy felejthette el? - Én csak... ne aggódj értem, jobban vagyok, mint bármikor. Hívd fel kérlek, ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok! - hadarja a mikrofonba, majd leteszi a telefont és idegesen magára kapkodja az első kezébe akadó ruhákat. A keze remeg, mégis mit mondhatna az orvosának? Nem akar neki mesélni erről az egy hétről, de úgyis kérdezősködni fog, hogy miért nem jött, de nem akarja elmesélni Aominét, nem, nem...
- Kise! Hé, minden oké? - Felsikkant, mikor nagy, meleg kezek érintik az övéit, és bár megrezzen, nem húzódik el. - Mi a baj?
- Én... nekem el kell mennem az orvosomhoz, el kell... kell... - Megpróbálja összeszedni a szavakat, de azok egyre elfutnak előle, és érzi, hogy a torka összeszorul a lassan a gyomrába kúszó pániktól. Érzi, hogy reszketni kezd a teste, mire Aomine az arcára simítja a kezét és felemeli a fejét.
- Hé, nézz rám! Kell a gyógyszered? - kérdi óvatosan, de magabiztosan, mire Kise bólint.
- A... a kettes. Szám... meg vannak számozva - hadarja elhalóan, de mikor a fiú el akar fordulni tőle, megragadja a kezét. - Ne hagyj itt!
- Jól van - sóhajt Aomine és a szabad kezével kinyúl a szekrény felé, hogy előtúrja onnan a kis dobozt, és odaad két tablettát a fiúnak, aki remegő kézzel, szárazon nyeli le.
- Néha arra gondolok, mennyire egyszerű lenne csak bevenni az összeset, ráinni azt az üveg konyakot a szekrényből és feladni mindent - szólal meg Kise, mikor este a kanapé két végén ülve pihennek vacsora után. Kise eszik, háromszor egy nap, még ha nem is sokat, hiszen a gyomrának újra hozzá kell szoknia a rendszeres étkezéshez, de már nem hányja ki és nem szedi minden este az altatót. A csukott hálószobaajtó nyitva felejtődik, Aomine pedig azzal tölti az esték nagy részét, hogy a szőke fiú alvó arcát nézi, a kanapén fekve.
- Miért nem tetted még meg? - kérdi a barátja, őszinte kíváncsisággal a hangjában. Kise megvonja a vállát.
- Minek, úgysem sikerült volna. A legutóbbi próbálkozásom elvette tőlem az álmomat, de nem ölt meg, nem vagyok rá kíváncsi, ez mit venne el tőlem. Ha nem halok meg, ennél csak rosszabb lehet.
- Hogy érted, hogy elvette az álmod? - ütközik meg Aomine, meglepetten pillantva rá, ahogy Kise visszapasszolja neki a labdát és ő elkapja. A fiú szája szomorú mosolyra rándul.
- Biztos megtaláltad a táskámban a pipát, mikor először összefutottunk. Felakasztottam magam, szóval... tudod, azt mondják, a légcsövem károsodott és ha a testemet túl erős behatásnak teszem ki, akkor elzáródhat. Röviden, nem kosarazhatok többé, nem mintha akartam volna, miután... - elcsuklik a hangja, mert nem képes kimondani, de nem is kell, Aomine tudja, mire gondol. Düh szorítja marokra a gyomrát, ahogy arra gondol, ez mind az ő hibája, ha ő nem lett volna olyan ostoba, hogy hátat fordít Kisének, ez meg sem történt volna.
- Próbáltad egyáltalán? - A hangja remeg, és ezt utálja, de a gondolatot, hogy nem játszhat többé Kisével, jobban gyűlöli.
- Kösz, nincs kedvem többet az életemmel játszani - motyogja a fiú, mire Aomine keze ökölbe szorul.
- Szóval nem. Te gyáva nyúl - morogja, és mielőtt a szőke egy szót is szólhatna, feláll a kanapéról és felkapva a labdát, elhagyja a lakást.
Kise fél éjszakán keresztül hallgatja az agresszív pattogtatást, ahogy a labda újabbat és újabbat dübben a padlón, de nem mer kinézni, mert nem akar szembenézni a démonnal, amivé Aomine válni szokott, mikor dühös. Csak hallgatja lehunyt szemmel, észre sem véve az idő múlását, de mikor kinyitja a szemét, és az órára néz, döbbenten tátja el a száját.
- A fenébe is, hajnali kettő van, hagyd már abba! - kiált rá az éppen a kosárgyűrűről lógó Aominére levegő-vesztetten. A térdeire támaszkodik, mert túl kevés az energiája és elszokott a futástól, úgy kapkod levegőért, de a pattogtatás abbamarad és hallja, hogy léptek közelítenek felé.
- Csak ha játszol velem - jelenti ki a fiú hajthatatlanul. Kis felnéz rá, a száját dühösen összepréseli és közelebb lép.
- Ez nem ilyen egyszerű, csodálom, hogy a szomszédaim eddig még nem öltek meg miattad! Gyere be, az ég szerelmére - morogja, azonban mikor megragadná a karját, a fiú hátrébb lép, könnyen kifordulva a az érintésből.
- Kijöttél a gyakorlatból, Kise! - provokálja egy kihívó vigyorral, és újra pattogtatni kezdi a labdát.
- Esküszöm megöllek - motyogja az orra alatt, ahogy felé indul, próbálva elszedni tőle a labdát. Tisztán látszik, hogy régen játszott, a mozdulatai elképesztően lassúak, főleg olyan gyakorlott kosarashoz képest, mint Aomine, de egy idő után kezd ráérezni és kétszer majdnem meg is szerzi tőle a labdát. Fél óra sokkal inkább kergetőzés, mint kosarazás után Kise látása elhomályosul és megbotlik a saját lábában, azonban mikor elesik és levegőért kapkodva feltámasztja magát, a barátja ott van, hogy segítő kezet nyújtson neki. Ő elfogadja, de akkor sem engedi el, mikor Aomine felsegíti, helyette könnyezve hozzábújik, próbálva normalizálni a légzését, de sírva ez még nehezebb.
- Köszönöm... - motyogja szakadozottan, és Aomine nem érti, mire gondol, amíg rá nem jön, hogy Kise erre a mozdulatra vár két éve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése